tisztán

amint elvész titokzatossága, megszűnik létezni.

ön élet rajz

éppen önéletrajzot szerkesztek és képet keresek hozzá. fájdalmas művelet és elgondolkodtató...

már mennyire megszoktuk ebben a civilizált világban, hogy meg kell felelni és ha nem érsz el egy színvonalat, vagy nincs benned valami exra egyedi, nem mutatsz fel valamit akkor ki a szart érdekelsz?

mosolyogni kell, meg stb.

elmondjam, hogy mit érzek, amikor szépen kisminkelem magam, felveszek egy csinos ruhát, beállítom a hajamat, és ilyen fejjel csinálok magamról selfieket? vagy ilyen kinézettel elindulok hostesskedni?

mintha farsangra indulnék. de nem...mert a farsang jobb. mert ott tisztában vagy azzal hogy jelmezt viselsz, tisztában vagy azzal, hogy az egy szerep. és szabadabban használod a szerepet, amikor tudatában vagy hogy az alatt még van valami. de a való élet más. ott eggyé olvadsz, eggyéválsz a jelmezeddel és a jelmezzel azonosítod magad. ezzé fejlődünk. nem leszünk többé, elveszünk és elfogyunk. mert lenni kell VALAKInek.

úgy érzem, nem bírom tovább.

egyébként elmesélnék valamit.

problémáim vannak az emberekkel. olyan mértékű szorongással élek aminél mondjuk csak gyógyszer és alkohol kíséretével kibírható és véghezvihető a mindennapi élet, a szociális élet. és mondjuk úgy, csak akkor vagyok nyugodt, ha nem kell senkivel érintkeznem. se idegenekkel, se ismerősökkel, se családdal, senkivel. mondjuk ezt elég erősen palástolom, elég erősen kontrollálom, de ez zajlik bennem. de az állapotomról még fogok bővebben írni, mert ahhoz sajnos 1 bejegyzés egyáltalán nem elég.

szóval, keresgéltem hostessmunkákat nemrégiben. gondoltam, ez jó kis komfortzónából kizökkenés a gyógyuláshoz, mert pont arról szól, hogy emberekkel kommunikáljak. nagyrészüket mindig lemondtam. volt olyan, hogy szépen felöltözve elmentem a helyre, kb. fél órát utaztam a világvégére, bementem a bevásárlóközpontba, bementem a wc-be hogy megigazítsam magam, belenéztem a tükörbe és kimondtam magamban a bűvös szót...nem. kimentem, tettem egy kört, és kisétáltam. beültem a kfc-be elkölteni az utolsó 1000ft-omat és öngyilkosság ilyenek..ezeken gondolkodtam. egyszerűen már csak nevetni tudtam magamon belül. semmi... gyűlölni se tudtam magam. feladtam.

felültem a buszra, és iszonyatosan mély érzések következtek. már semmi sem érdekelt, semmi. nem akartam semmit. nevettem az egész életen. elfogadtam a tényt, hogy egy darab szar vagyok és már nem érdekelt többé, nem akartam jobb lenni. öngyilkosságon gondokodtam folyamatosan és csak aludni akartam.

ezután eltelt egy kis idő, és találtam még egy hostessmunkát. szépen elkészülve elindultam reggel 9-re. már a metrón azon agyaltam hogy nem megyek be, de végül bementema plázába, elmentem wc-re gondoltam oké megyek is ki. de felhívtak telefonon és hirtelen azt mondtam, hogy mindjárt ott vagyok. végül odamentem stb. elkezdődött a munka.

ott álltam elegánsan és elkezdtem embereket leszólítani. az eddigi énem alámerült annak akit eljátszottam: egy magabiztos hostess lányt, aki emberekkel komminukál egész nap. és 1 csepp bizonytalanság vagy szorongás nem volt bennem azalatt a 3 nap alatt amíg ezt a munkát csináltam. mosolyogtam, magabiztosan csináltam amit kell és az olyan szituációkban amikben egyébként szoronganék, nem jött elő a szorongás.

vajon miért? miért történt ez? miért zökkentem át önmagam teljes ellentétes pólusába hogy mentem át szociális fóbiából magabiztosságba pillanatok alatt?

sehogy...

mert ez nem történt meg. csak eljátszottam egy szerepet.

mi ad erőt?

nincs tartás, mi ad erőt?

mi ad erőt, ha elveszettnek érzem magam?

 

azért bolyongok eltévedve, azért sírok, azért félek, azért rettegek, azért őrülök meg, mert elvesztettem valamit, vagy nem találok valamit, vagy nem tudom elképzelni, nem tudom beiktatni magamba. van egy hatalmas lyuk, egy hatalmas üreg, egy hiány. porrá omlik össze minden betontégla amiből építeném magamat. semmi sem vagyok. csak törmelék, romhalmaz és félelem, káosz, rettegés.

az mozdítana ki ebből az állaptból, aminek a hiánya miatt itt vagyok. hát nem óriási paradoxon ez?

de talán szerencsére nem ennyire egyszerű.

mi ad erőt? mi ad támaszt?

még egy gondolat is elég volna.

de mindent illúziónak érzek, minden pillanatok alatt kifolyik a kezeim közül.

ugkjgbk

azt álmodtam egy pók mászik előttem.

azt álmodtam hogy nem érzem a félelmet, csak tudom hogy van.

 

Te aki okosnak hiszed magad, és a benned kialakult világkép számodra a mindenség közepe, hogy érintene, ha kiderülne, hogy valójában végtelenül buta vagy?

Képes volnál együtt élni a szembesüléssel, hogy rajtad kívül mind a 7,5 milliárd tudat ugyanazt érzi önmagával kapcsolatban mint te? És amikor azt hiszed, hogy okos és ügyes fiú/lány vagy, akkor valójában semmi okod nincs erre mert nem létezik viszonyítási alap, magyarán realitás.

Nem tehetünk mást, csak hogy elengedjük a realitást.

az én igazi nevem nem létezik

.

 

ítélkezés+mai nap

Mikor ítélünk embereket?

Amikor nem történnek olyan szituációk melyekben egy erős benyomás érhetne minket, és ilyenkor a fantáziánkat kell használnunk. A fantáziánk a miénk, a valóság az övé. Ha valóságot akarunk, ki kell másznunk a fejünkből, közelebb kell mennünk.

Mai napom: kettőig alvás, anyáék jöttek 2-kor haza, ajtónyitódásra felébredés. (erre nagyon érzékeny vagyok) egész nap döglöttem, gépeztem, ezt csinálom napok óta. szeretném abbahagyni. nagyon unom. elvittem a kutyát sétálni, elmentem cukrászdába. az elődő nő egy bunkó g#ci volt, rájöttem hogy nem félek már úgy a sötétben egyedül mint bizonyos időszakaimban, a durva alvás paralízises időszakomba szó szerint rettegtem. úgy érzem ez elmúlt, pedig egyáltalan nem vagyok kiegyensúlyozott, inkább az ellentéte. Hazajöttem, ettem egy csómó linzert, gépeztem, egész nap viszonylag nyugodt állapotban voltam. megnéztem egy filmet ami tetszett. American Honey. megkerestem a zenéit és arra táncoltam az előbb. rájöttem hogy szórakozni akarok, bulizni akarok még mindig, élni akarok. embereket akarok megismerni, el akarom fogadni magamat. mindent akarok, csúnyát, szépet, jót, rosszat. nem a legjobbat, csak azt ami van, megismerni, megtapasztalni a világot. még mindig nem éltem ki magamat. sokszor érzem ezt. és nem csak az ilyen kalandos filmek utáni fellángolásokban. a legmélyebb pillanataimban amikor ,,mindenki hagyjon békén, senki nem érthet meg" állapotba lemegyek, és úgy érzem egy beszélgetésben nem volnék képes kibontakozni. szóval ilynekor is érzem hogy ez nem minden. nem ez az igazi énem. nincs igazi énem. nem akarok tudni ilyenekről, hogy aszerint éljek. nem akarom bezárni magam egy skatulyába. leginkább csak megérteni és elfogadni akarok dolgokat. teljesen őszintén mondom, én csak MEGÉRTENI és ELFOGADNI szeretnék dolgokat.

tegnap sírtam elég sok ideig. ismét egy mélyponton vagyok túl. ezért volt ma ilyen nyugodt hangulatom. az ilyen ,,rohamaim" után mindig jobban érzem magam.

HVOB & Winston Marshall - The Blame Game

nem tudok linkelni.

 

 

Második bejegyzés

Régóta összegyűlt indulatok törnek föl belőlem. Gyűlölni akarok, talán mindig gyűlölni akarok... és ez az amit érzek, amikor valami nincs rendben. Dögöljön meg a családtagok közötti hazug kapcsolat, a fájdalmas fényűző boldogság látszat, fulladjunk bele a meg nem érdemelt boldogságba, olvadjon le a mosoly az arcokról, torkolljon sírásba ha nem igazi. Jöjjön el a lelepleződés pillanata. Beteg vagyok, beteg mindenki. Anyám és apám gyereke vagyok, remény voltam és csalódás lettem. Egyre tisztábban látok és egyre betegebb vagyok. Valaha húg is voltam, ma már csak nővér vagyok. Együtt profik vagyunk a felületességben. Az anyám szégyell, de a szeretete feltétele egyszer talán itt lesz a kezemben, s én meg eldobom mint egy semmit érő rongyot és akkor rájövünk mi a valóság és mi nem. Rájövünk, hogy az elménkben szenny csordogál igazság helyett. Sose voltunk képesek beszélgetni, csak makogtunk mint a majmok és hazudtunk, és titkoltunk. Az előbb megkérdeztem anyámtól, hogy mi lenne ha megölném magam, de csak az érdekelte hogy a nővérem van a telefon túlsó oldalán, és semmit nem reagált.

Mi az az öngyilkosság? Amit a hírekben hallunk? Amit a filmekben látunk? Amit az interneten olvasunk? Ilyesztgetés? Az öngyilkosság halál. Egy olyan szó, mely kezdi elveszteni a súlyát, de bármikor eljöhet a nap, amikor nem látod többé, és nem beszélsz vele többé, és nem hallod többé a hangját és csak ilyenkor gondolkodsz el, ki is volt ő valójában. A szavak nem léteznek ha süketek a fülek, a szavak nem léteznek, ha egyszer már becsaptak engem, semmi sem igaz amit mondok, csak egy igaz dolog van amit láthatsz a lényemen, a fájdalom a szememben. Elszeparáltság, elkülönülés. Mindegy ki ért meg és ki nem. Amikor valaki késsel játszik a kezében, majd sírva a nyakához próbálja, vagy gyógyszereket szed be, akkor már nem érdekli a világon semmi. A teljes érdektelenség nyugalma uralja az elméjét. Se test, se elme nem akkora érték, mint gondoljuk? Nem egy messzi messzi távoli dolog ez...amiről filmek kellenének hogy eszedbe jussanak. Hanem egy olyan dolog, ami megtörténhet. Bár én sokszor annyira szeretek élni, de a magány amit érzek sokszor erősebb az élet szeretetnél. Amikor a gyűlölet, a fájdalom, a régi sebek felszakadnak, amikor eszembe jut minden. Minden ami eszembe juttatja, hogy nektek emberek, nem vagyok elég jó, s hogy nincs nyelv, melyen kifejezhetném magam, a csalódást, az igazságtalanságot, a terrort, a fájdalmat, melyben annyiszor részem volt.

első bejegyzés

nos... ez a blog nem életem első blogja lesz. (lesz...ha lesz egyáltalán) pontosan 4 és fél éve kezdtem el egy blogot írni ami először naplószerűnek indult és örültem volna ha képes vagyok annak meghagyni, csak hát elég mély állapotokban jött rám az írási kedv így inkább ilyen fájdalmas gondolatkitörések jöttek létre. sokszor semmi érdekessel...mert a bennem zajlódó folyamatok mintha ismételték volna egymást. vagy épp az érthetetlenség határát súrolva. ugyanis csak magamnak írtam és nem igzazán finomítottam semmit. a mostani célom csak egy naplót írni. csak egy naplót, történésekkel és gondolatokkal egyaránt. remélem kitartó leszek.

dec 7-8

le szeretném írni ezt a ,,kis" élményt, mely igazából életem első csövezése és hogy hová vezet az én felelőtlenségem meg (talán?)gerinctelenségem. az első amit tudni kell, hogy felköltöztem pestre lassan 3 hónapja, és voltak terveim. melyeket évek óta szövögettem. de túl gyenge voltam ezekhez, túl gyenge vagyok bármihez is jelenleg. s én csak álltam egyhelyben mint aki átsiklik minden felett és mi felett átsiklik minden, semmi se történt, semmi se jött össze. az albérletből el kellett mennem, mert nem tudtam fizetni. de igazából semmi sem érdekelt igazán, most se rendít meg, hogy ismét itthon ülök. úgyis lesz majd valahogy...ezt tudom gondolni. ,,valahogy mindig van" és talán csak ennyivel elintézem magamban. bár valójában mintha több részem vitatkozna egymással, csak nem érzem. jó akkor az albérlet kuka, jöhet a vészmegoldás a kollégium. felmentem csütörtökön, hogy ezt intézzem, és hogy még cuccokat hozzak haza, meg a kulcsot visszaadjam. túl későn keltem, vonatot lekéstem, felértem úgy fél 2-re. szaladtam az iskolámba iskolalátogatásiért. gyomorgörcs a villamoson. ,,na most akármennyire fáj, be kell menned és kérsz, amúgy semmi gáz nem lesz" be vagyok iratkozva egy esti iskolába, de egyszer se voltam még bent egy órán se és már mindjárt karacsony, és akkor odamegyek papírokért. de végülis gondolkodás nélkül bementem, kértem, és megkönnyebbülve kijöttem. és kedvesek voltak velem. elgondolkoztam... miért nem jársz be te hülye? miért? mindegy... amikor villamosozgattam eldöntöttem, hogy ma itt alszok és holnap megyek be a koliba. elmentem a mammutig, beültem, gondolkodtam... elementem a blahára, beültem a mekibe de még meg se ettem és már kijöttem.  bementem tesóm munkahelyére. beszélgettünk, a végére felidegesített, csak ültem és néztem ki a fejemből majd elhúztam. este 8 lehetett, előtte már felhívtam J-t (a főbérlő), hogy holnap megyek a cuccokért, meg adom vissz a kulcsot. igazából nem hívtam volna fel ezért, csak tudni akartam hogy ott van-e vagy tervez-e ott aludni. mert biztos mondja, ha igen. hogy ,,oké gyere reggel mert úgy is ott alszok...." nem mondott semmi ilyet, mondom oké akkor szabad a pálya. felmegyek nyugodtan, látom is előtte az utcáról, lámpa leoltva. bemegyek, villany felkapcs, körülnézek. leülök, bekapcsolok egy zenét. eltelik pár másodperc és zörögnek kint kulccsal, itt zörögnek...nyílik a rács, nyitom az ajtót. bassza meg ilyen nincs. utánam 2 perccel jön J. jó oké csak pakolni jöttem, ezt így előadtam neki természetesen, közbe nekiálltam pakolászni is. ő meg gázszerelő miatt elvileg. gondoltam akkor még visszajövök, mert utána úgy is elmegy, ha emiatt jött. meg alapjáraton a poloskák miatt nem szokott itt aludni. beszélgettünk, közbe jött a gázszerelő, amíg szerelt kiszámoltuk mennyivel tartozok. szerencsére csak 10 e-rel. elbúcsúztunk, még meg is ölelt, most kedves volt. múltkor viszont iszonyatos negativitás sugárzott belőle... felém.. konkrétan csalódtam és utáltam. de most más volt, mintha meg se történt volna a múltkori beszélgetésünk, vagy csak megbánta volna és így kompenzál. oké én hülye elmegyek a böröndömmel nagy zavaromban. fogalmam sem volt hová. nem voltam képes rá, hogy közöljem ott alszok, mert ő azt hiszi hogy már a kollogiumban lakok. nem voltam képes megalázkodni előtte. gondoltam várok, aztán ha lelépett visszamegyek, alszok egyett és reggel elhúzok. nem, sajnos nem volt ilyen egyszerű.

felhívtam tesóm, találkoztunk, amíg vártam. ugyanúgy idegesített mint eddig, nem érdekelte mi van velem, sietett, leszart...mondom oké, úgyse tud segíteni, elvagyok egyedül is, megoldom. és ha esetleg az utcán éjszakázok, akkor úgy is egyedül éjszakázok. senki se jönne velem szenvedni.

visszamegyek a 8.kerbe a ház elé. mit látok? a villany ég. na ne...állok ott mint egy nemnormális a bőröndömmel. menjek fel? mit mondok? elhagytam a belépő kártyám...pont ma? feltűnő. mit mondok? bezárt már a koli, és nem tudtam bejutni? hülyeség. akármit mondok, rohadtul feltűnő. várok még, el kell mennie. nem fog poloskákkal aludni, biztos voltam benne.

hirtelen nem tudtam mit csinálni, elsétáltam a rákóczi-ig, kezdtem fázni. felszálltam a villamosra és mentem nem tudom hová. leszálltam az oktogonnál. lementem az 1-esbe, tudtam hogy már az utolsó metrók mennek, mégis metróval akartam visszajutni. elmentem a deákig. bezárt a metro. kezdett elegem lenni és kezdtem rohadtul szánalmasan érezni magam. ott voltam a deákon, rohadt hidegbe egy bőrönddel és fogalmam sem volt mi a szart csináljak. felszálltam egy random buszra, ami visszavitt a környékig. a 8.ker kihalt hideg utcáin éjfél környékén egyedül. sose féltem a 8.kerbe, most se különösebben. de egy néger faszi eléggé megbámult, itt kezdtem el parázni, lepukkant alak jött velem szembe. ilyenkor mindig előjön belőlem valami mély magabiztosság, erő, érdektelenség, ami nem tudom honnan jön. ezzel ,,védekezek". utána ismét egy kis félénk sebezhető semmivé alakul a kisugárzásom, valójában 2 perc alatt felfalnának ezek az emberek, bár ki tudja. nem a rózsadombon nevelkedtem. ismerem a cigányokat.

visszaértem a ház elé, a villanyok már nem égtek. na, most jön a sorsfordító pillanat. felmész, nyersz és végre aludhatsz, vagy felmész, ott van, és eléggé szánalmas helyzetbe kerülsz. nem is terveztem el mit fogok mondani, ha ott van. csak győzködtem magam az érvekkel hogy miért nincs, indulj már.. felmegyek, nyitom a rácsot (ennek már elég nagy hangja van) nyitnám az ajtót (ezt is az egész házból lehet hallani, mivel elég kicsi). hoppá. nem nyílik. miért nem? mert belülről benne van egy kulcs. tehát ottvan. de teljesen sötét volt, valószínűleg aludt már. rohadtul hangos voltam, vártam mikor jön és nyitja az ajtót. de nem jött. ilyedségemben be se zártam a rácsot csak gyors elhúztam.

gondoltam biztos felébredt, csak játszik velem, kíváncsi mi a szart csinálok és miért. gondoltam hogy felhívom, de aztán mégse tettem. elsétáltam a keletiig, közben leszólított egy néger srác, és csak annyit mondtam érdektelenül, i dont speak english sorry. kezdett félelmetes lenni a helyzet. beültem a keletibe, majd 10 perc után odajöttek, hogy sajnálják de zárják a keletit. így hát ott álltam az utcán, és fogalmam se volt, hová menjek, fáradt voltam, fáztam. hol sétálgattam, hol leültem egy buszmegállóba, csak csövesek voltak körülöttem. furcsa volt üresen látni a helyet, ahol eddig mindig tömeget láttam. nem bírtam már igazán gondolkodni. normális emberből hirtelen aluljáróba hugyozó csövessé váltam. ültem a buszmegállóban, néztem az előttem álló épületeket. budapest...szeretlek. de én nem vagyok elég jó semmihez. gondolkodtam s éreztem hogy mennyire messze állok az emberektől. mennyire abnormálisan messze. de hogy miért, ezt soha senki se értheti. mert én sem értem teljesen, csak kapizsgálom, hogy mi vezetett idáig, hogy ilyen ember lettem. felszálltam a hűvösvölgyi buszra. néztem a várost. néztem az üres utcákat, a sötét hidakat és sötét épületeket, fény nélkül. néztem a parkokat, a gazdag házakat, a buszon alvó részeg srácot, a csókolózó párt, beszélgető normális lányokat. a szemem szinte leragadt, de belül nem tudtam aludni. csak sodródtam csukott szemmel, hűvösvölgyre, amiről fogalmam se volt hogy hol van. kb 1 óra múlva megérkeztünk, a busz nem állt meg, hanem elindult visszafelé. itt megnyugodtam...gondoltam le se kell szállnom, egyből indul vissza. egy idő után leszálttak és elfogytak az utasok, csak én maradtam, és mint kiderült ez csak egy kicsi kitérő volt, ismért hűvösvölgyön találtam magam.