Mikor ítélünk embereket?

Amikor nem történnek olyan szituációk melyekben egy erős benyomás érhetne minket, és ilyenkor a fantáziánkat kell használnunk. A fantáziánk a miénk, a valóság az övé. Ha valóságot akarunk, ki kell másznunk a fejünkből, közelebb kell mennünk.

Mai napom: kettőig alvás, anyáék jöttek 2-kor haza, ajtónyitódásra felébredés. (erre nagyon érzékeny vagyok) egész nap döglöttem, gépeztem, ezt csinálom napok óta. szeretném abbahagyni. nagyon unom. elvittem a kutyát sétálni, elmentem cukrászdába. az elődő nő egy bunkó g#ci volt, rájöttem hogy nem félek már úgy a sötétben egyedül mint bizonyos időszakaimban, a durva alvás paralízises időszakomba szó szerint rettegtem. úgy érzem ez elmúlt, pedig egyáltalan nem vagyok kiegyensúlyozott, inkább az ellentéte. Hazajöttem, ettem egy csómó linzert, gépeztem, egész nap viszonylag nyugodt állapotban voltam. megnéztem egy filmet ami tetszett. American Honey. megkerestem a zenéit és arra táncoltam az előbb. rájöttem hogy szórakozni akarok, bulizni akarok még mindig, élni akarok. embereket akarok megismerni, el akarom fogadni magamat. mindent akarok, csúnyát, szépet, jót, rosszat. nem a legjobbat, csak azt ami van, megismerni, megtapasztalni a világot. még mindig nem éltem ki magamat. sokszor érzem ezt. és nem csak az ilyen kalandos filmek utáni fellángolásokban. a legmélyebb pillanataimban amikor ,,mindenki hagyjon békén, senki nem érthet meg" állapotba lemegyek, és úgy érzem egy beszélgetésben nem volnék képes kibontakozni. szóval ilynekor is érzem hogy ez nem minden. nem ez az igazi énem. nincs igazi énem. nem akarok tudni ilyenekről, hogy aszerint éljek. nem akarom bezárni magam egy skatulyába. leginkább csak megérteni és elfogadni akarok dolgokat. teljesen őszintén mondom, én csak MEGÉRTENI és ELFOGADNI szeretnék dolgokat.

tegnap sírtam elég sok ideig. ismét egy mélyponton vagyok túl. ezért volt ma ilyen nyugodt hangulatom. az ilyen ,,rohamaim" után mindig jobban érzem magam.

HVOB & Winston Marshall - The Blame Game

nem tudok linkelni.