tisztán

amint elvész titokzatossága, megszűnik létezni.

ön élet rajz

éppen önéletrajzot szerkesztek és képet keresek hozzá. fájdalmas művelet és elgondolkodtató...

már mennyire megszoktuk ebben a civilizált világban, hogy meg kell felelni és ha nem érsz el egy színvonalat, vagy nincs benned valami exra egyedi, nem mutatsz fel valamit akkor ki a szart érdekelsz?

mosolyogni kell, meg stb.

elmondjam, hogy mit érzek, amikor szépen kisminkelem magam, felveszek egy csinos ruhát, beállítom a hajamat, és ilyen fejjel csinálok magamról selfieket? vagy ilyen kinézettel elindulok hostesskedni?

mintha farsangra indulnék. de nem...mert a farsang jobb. mert ott tisztában vagy azzal hogy jelmezt viselsz, tisztában vagy azzal, hogy az egy szerep. és szabadabban használod a szerepet, amikor tudatában vagy hogy az alatt még van valami. de a való élet más. ott eggyé olvadsz, eggyéválsz a jelmezeddel és a jelmezzel azonosítod magad. ezzé fejlődünk. nem leszünk többé, elveszünk és elfogyunk. mert lenni kell VALAKInek.

úgy érzem, nem bírom tovább.

egyébként elmesélnék valamit.

problémáim vannak az emberekkel. olyan mértékű szorongással élek aminél mondjuk csak gyógyszer és alkohol kíséretével kibírható és véghezvihető a mindennapi élet, a szociális élet. és mondjuk úgy, csak akkor vagyok nyugodt, ha nem kell senkivel érintkeznem. se idegenekkel, se ismerősökkel, se családdal, senkivel. mondjuk ezt elég erősen palástolom, elég erősen kontrollálom, de ez zajlik bennem. de az állapotomról még fogok bővebben írni, mert ahhoz sajnos 1 bejegyzés egyáltalán nem elég.

szóval, keresgéltem hostessmunkákat nemrégiben. gondoltam, ez jó kis komfortzónából kizökkenés a gyógyuláshoz, mert pont arról szól, hogy emberekkel kommunikáljak. nagyrészüket mindig lemondtam. volt olyan, hogy szépen felöltözve elmentem a helyre, kb. fél órát utaztam a világvégére, bementem a bevásárlóközpontba, bementem a wc-be hogy megigazítsam magam, belenéztem a tükörbe és kimondtam magamban a bűvös szót...nem. kimentem, tettem egy kört, és kisétáltam. beültem a kfc-be elkölteni az utolsó 1000ft-omat és öngyilkosság ilyenek..ezeken gondolkodtam. egyszerűen már csak nevetni tudtam magamon belül. semmi... gyűlölni se tudtam magam. feladtam.

felültem a buszra, és iszonyatosan mély érzések következtek. már semmi sem érdekelt, semmi. nem akartam semmit. nevettem az egész életen. elfogadtam a tényt, hogy egy darab szar vagyok és már nem érdekelt többé, nem akartam jobb lenni. öngyilkosságon gondokodtam folyamatosan és csak aludni akartam.

ezután eltelt egy kis idő, és találtam még egy hostessmunkát. szépen elkészülve elindultam reggel 9-re. már a metrón azon agyaltam hogy nem megyek be, de végül bementema plázába, elmentem wc-re gondoltam oké megyek is ki. de felhívtak telefonon és hirtelen azt mondtam, hogy mindjárt ott vagyok. végül odamentem stb. elkezdődött a munka.

ott álltam elegánsan és elkezdtem embereket leszólítani. az eddigi énem alámerült annak akit eljátszottam: egy magabiztos hostess lányt, aki emberekkel komminukál egész nap. és 1 csepp bizonytalanság vagy szorongás nem volt bennem azalatt a 3 nap alatt amíg ezt a munkát csináltam. mosolyogtam, magabiztosan csináltam amit kell és az olyan szituációkban amikben egyébként szoronganék, nem jött elő a szorongás.

vajon miért? miért történt ez? miért zökkentem át önmagam teljes ellentétes pólusába hogy mentem át szociális fóbiából magabiztosságba pillanatok alatt?

sehogy...

mert ez nem történt meg. csak eljátszottam egy szerepet.

mi ad erőt?

nincs tartás, mi ad erőt?

mi ad erőt, ha elveszettnek érzem magam?

 

azért bolyongok eltévedve, azért sírok, azért félek, azért rettegek, azért őrülök meg, mert elvesztettem valamit, vagy nem találok valamit, vagy nem tudom elképzelni, nem tudom beiktatni magamba. van egy hatalmas lyuk, egy hatalmas üreg, egy hiány. porrá omlik össze minden betontégla amiből építeném magamat. semmi sem vagyok. csak törmelék, romhalmaz és félelem, káosz, rettegés.

az mozdítana ki ebből az állaptból, aminek a hiánya miatt itt vagyok. hát nem óriási paradoxon ez?

de talán szerencsére nem ennyire egyszerű.

mi ad erőt? mi ad támaszt?

még egy gondolat is elég volna.

de mindent illúziónak érzek, minden pillanatok alatt kifolyik a kezeim közül.

ugkjgbk

azt álmodtam egy pók mászik előttem.

azt álmodtam hogy nem érzem a félelmet, csak tudom hogy van.

 

Te aki okosnak hiszed magad, és a benned kialakult világkép számodra a mindenség közepe, hogy érintene, ha kiderülne, hogy valójában végtelenül buta vagy?

Képes volnál együtt élni a szembesüléssel, hogy rajtad kívül mind a 7,5 milliárd tudat ugyanazt érzi önmagával kapcsolatban mint te? És amikor azt hiszed, hogy okos és ügyes fiú/lány vagy, akkor valójában semmi okod nincs erre mert nem létezik viszonyítási alap, magyarán realitás.

Nem tehetünk mást, csak hogy elengedjük a realitást.